Szabó Péter

Gödöllőn születtem, 1969-ben. Gyermekkorom nagy részét a nagymamámnál töltöttem, aki a gödöllői reptértől pár kilométerre lakott. Abban az időben Gödöllő nagyon nagy ejtőernyős központ volt, oda járt ugrani az összes pesti klub. A város hangulatához tavasztól őszig hozzátartozott az An–2-esek berregése és a potyogó ejtőernyősök látványa.

Nagyon fiatalon megfogott a dolog. Belebolondultam az ejtőernyőzésbe. Míg más normális gyerek rendőr, tűzoltó vagy mozdonyvezető akart lenni, én folyamatosan, konokul kitartottam az ejtőernyős „szakma” mellett – gyakorlatilag pár éves koromtól, vagyis amióta az eszemet (?) tudom. Minden gyermekkori játékom valamilyen módon kapcsolódott az ejtőernyős mániámhoz. Szüleim sohasem gátolták a repülés iránti érdeklődésemet, és ezért ma is nagyon becsülöm Őket. Fiatal koromban mindig sportoltam valamit, atletizáltam, futottam, küzdősportot gyakoroltam, majd kardvívtam. 15 évesen Both Lajos reptérparancsnok keze alá adtak a szüleim, hogy „embert faragjon” belőlem. Ekkor minden egyéb sportot abbahagytam. Még a korhatár betöltése előtt elvégeztem az elméleti alap- és középfokú tanfolyamot (akkor még ehhez hosszú hónapokig, hetente Budapestre kellett járnunk). Állandóan a reptéren lógtam, dolgoztam valamit, vagy ültem az AN-2-esben a pilóta mellett. Amint betöltöttem a szükséges életkort, azonnal ugrottam is (1985. augusztus 16-án 16.00-kor). 1988-ban, közel 100 ugrással vonultam be ejtőernyős (kiszolgáló) katonának Szolnokra. A seregben megismertem a pilótamentő ernyőket, és a különböző teherdesszant rendszereket. A katonáskodás során, másfél év alatt 120-at ugrottam, amit nagyon élveztem, mert olyan élményekben is részem lehetett, amit civil reptereken sohasem élhettem volna át.

A családban nem vagyok egyedül, ha repülésről van szó, öcsém, Szabó Tamás is ejtőernyőzött, Ő is ejtőernyős katona volt, később siklóernyővel repült, majd PPG pilóta lett, tandempilóta, csörlőkezelő. Édesanyámnak is van egy ejtőernyős ugrása tandemutasként, és néhány óra siklóernyős repülése, szintén tandem utasként, velem. Édesapám a foglalkozása révén sokat repült utasszállítón, Ő kilóg a sorból, nem nagyon vonzódik a sportrepüléshez. Feleségemről alább még részletesen írok. Gyermekeim már természetesen nőnek bele a repülős közegbe.

Gödöllőn 1985-87 körül lassan kialakult egy kemény kis ejtőernyős csapat. A kezdetektől ugyanabban az egyesületben működtem, vagyis a BHG ejtőernyős klubban, amely később a RAIR Aero Klub nevet vette fel és most Sky Escort néven fut. A gödöllői „részegység” első szervezője, vezetője Gelybó Ferenc (†) ejtőernyős volt, később én végeztem a klub szervezési munkáit. Az ejtőernyőzést oktatói szintig vittem – és oktattam is sokat. Ugrottam sokféle repülőgépből és helikopterből, hőlégballonból, motoros sárkányból, sőt tandem siklóernyőről is (elsőként az országban). Ugrottam 300 méteres magasságból és 4600 méterről is, ugrottam többször éjszaka, ugrottam a Balatonba, többször a Dunába, ugrottam felszereléssel, nagysebességű gépből, stb. stb. Versenyeztem négy fős formaugró csapatban, célbaugrásban, stílusugrásban. Korlátlan bemutató ugrói jogosítást szereztem, részt vettem sok bemutató ugráson szerte az országban, nagy országos repülőnapokon és kis falunapi rendezvényeken egyaránt. Ugrottam például 1992.05.13-án, az Angol-Magyar válogatott focimeccs félidejében, éjszaka, Budapest felett, a Népstadionba. Amit csak lehetett, kipróbáltam. Az ejtőernyős pályafutásom során balesetem nem volt, vészhelyzet miatt főernyőt leoldanom, tartalékernyőt használnom soha nem kellett (van azonban egy gyakorló leoldásom). A rendszerváltás (az MHSz összeomlása) után, amikor túl drága lett az ejtőernyőzés, 800 fölötti ugrásszámmal – főleg anyagi okokból – abbahagytam az ejtőernyőzést.

Az ejtőernyőzéssel párhuzamosan, 1988. végén – még a hazai siklóernyőzés kialakulása előtt – elkezdtünk siklóernyőzni is. Eleinte leselejtezett ejtőernyőkkel végeztünk fix köteles autós vontatásokat, és hegyről is repültünk velük (RL-10 esekkel és Cloud-dal). Közben, kis kitekintésként, elvégeztem egy alapfokú sárkányrepülő-tanfolyamot, van vagy 40 kisdombos startom sárkánnyal. Ezekről a kezdeti szárnypróbálgatásokról fotók és vidók láthatók a honlapon.

A siklóernyőzésbe egyre jobban belejöttünk. A legelső oktatói tábor óta folyamatosan élő oktatói jogosításom van. Csörlés- és tandem szakoktató, üzemi ellenőrzó repülő, PPG szakoktaó és mentőernyő használat szakoktatója, valamint műszaki vezető vagyok. Oktatói tevékenységem során, oktatás közben, növendékemmel töréses baleset soha nem történt. Több klubot alapítottam, vagy az alapításban, mint alapító tag vettem részt. Sok növendéket oktattam, többen közülük rekorderek, versenygyőztesek, aranysasosok, oktatók, klubalapítók lettek, sok neves, jó pilóta. Repültem 6 óra feletti időtartamokat, 100 km feletti távokat, arany sasom van. 2 évig dolgoztam az MRSZ-ben, mint a főpilóta siklóernyős helyettese. Részt vettem a kiképzési tematikák kidolgozásában. Jelenleg 1000+ óra repülésem és 4000+ startom (ebből több, mint 800 csörlős start és több mint 600 segédmotoros felszállás) van siklóernyővel. Időközben egy siklóernyős mentőernyő tervezésébe és kifejlesztésébe kezdtem, a tesztek és egyéb mentőernyők próbái során több mint 50 gyakorló mentőernyő nyitást végeztem, valamint van 2-3 vészhelyzetbeli mentőernyő nyitásom is (a saját tervezésű mentőernyővel).

Feleségemmel, Szabóné Koleszár Edinával egy ejtőernyős-tanfolyamon ismerkedtem meg 1995-ben, Gödöllőn. A növendékem volt. 1998-ban egy AN-2–es fedélzetén, ejtőernyős esküvőn kötöttük össze az életünket hivatalosan is. 2003. augusztus 20-án született Eszter lányunk. és 2008. október 21-én Levente fiunk. Edina az első hazai női siklóernyős oktató, tandempilóta, csörlés szakoktató, PPG pilóta, több hazai női rekord felállítója, legnagyobb gyalogos távrepülése: 95 km. Szerencsésnek érzem magam, és hálás vagyok Neki, hogy olyan társra találtam a személyében, aki hagy élni,  a repülésben aktívan támogat, és abban maga is részt vesz. Segítségével összeegyeztethetővé vált számomra a harmonikus családi élet az aktív, intenzív repülési tevékenységgel. Egyebek mellett, külföldi szaklapok szakmai cikkeinek fordításával, a honlap szerkesztésével és szervezésésvel nyújt jelentős segítséget számomra, valamint jelentősen besegít az oktási munkába is.

Nagy kaland volt számunkra 2002–2003, amikor egy évig külföldön dolgoztunk egy Arab országban, siklóernyős oktatóként. Egy újonnan induló sportrepülő klub siklóernyős részlegét irányítottuk szakmailag. Részt vettünk a klub okmányainak, szakmai és jogi dokumentumainak, oktatási anyagainak angol nyelvű megalkotásában (fordításában, valamint a körülményekhez való átdolgozásában), a felszerelések beszerzésében, reklámtevékenységben. Végrehajtottunk, vagy levezényeltünk több mint 1000 felszállást (több mint 90%-a csörléses felszállás). Repülési területeket derítettünk fel, bemutató repüléseket és utasreptetést végeztünk, valamint kiképzési repüléseket vezettünk le „B” vizsgáig, valamint csörlőkezelői és tandempilóta képzésig bezárólag. A működésünk ideje alatt, a repülések során, az általunk szervezett üzemeken, semmilyen baleset nem történt.

A hátimotorozás már régen érdekelt, hiszen a repülésnek minden formája érdekel, amihez csak hozzá lehet férni. 1994-ben repültem először egy kölcsön kapott hátimotorral, Apcon, 40 percet. Tetszett, de soknak találtam a motorok 30–40 kg-os súlyát, és pénzem sem volt rá. Akkor még teljesen kielégített a gyalogos repülés is.
Miután 2003-ban hazajöttünk a külföldi munkából, körülnéztem, és láttam, hogy már elfogadható súlyúak a motorok, és megfizethetőek is. Nem vagyok egy „műszaki szaki” típus, nem szerelni, bütykölni akarok, hanem repülni. Ezért mindenképpen gyári motort akartam venni. Parapower motort vettem. Most (2009-ben) is ugyanazzal a típussal repülök. Szeretem benne, hogy nagyon megbízható, egyszerű a kezelése, nem nehéz, és akár 4 órát is a levegőben tölthetek vele leszállás nélkül. Ez fontos számomra, mert szeretem a hosszú túrarepüléseket.

Miután megszülettek a gyermekeink, kevesebb a szabadidőnk, sajnálom a hétvégémet a hegyen való ücsörgéssel, és szélre, termikre várással tölteni. A hátimotoros repülést sokkal jobban be tudom illeszteni az életembe, mint a gyalogozást. Arról nem is beszélve, hogy hegyi starthelyünk már alig van, csörlőzni meg ki kell utaznunk a TMA alól. Számításaim szerint – az egy óra repült idő bekerülési költségét tekintve – a hátimotorozás nem drágább, mint a gyalogozás. Hatékonyságot tekintve pedig összehasonlíthatatlanul kedvezőbb.

Általában többen együtt repülünk, leggyakrabban hárman, legtöbbször a gödöllői repülőtérről. Az első PPG-s évemben 110 órát repültem motorral, és megszereztem az oktatói jogosítást is. Részt vettem a PPG-kiképzési tematika megalkotásában is. 2003. őszén, Tardy Tomi barátommal megszerveztük és lebonyolítottuk a második gödöllői motorosernyős-találkozót. Sok szép túrarepülés mellett, repültem leszállás nélküli 170km-es távot, és repültem egy nap alatt 300km-t. Rendszeresen szervezek PPG kötelékrepüléseket, ahol 30 fölötti létszámban repülünk egyszerre. 2009-ben én voltam a Budapest-Bamakó rally hivatalos légi videósa, így több afrikai országban is repülhettem. Ezekről a kalandokról leírások és fotók olvashatók, nézhetők a honlapunkon.

Rendszeresen kapok meghívásokat az ország siklóernyős klubjaiba előadásokat tartani. Általában mentőernyős témakörben, vagy az érdekes siklóernyős kalandjaimról fotókon keresztül, vagy a külföldi siklóernyős munkánkról. Feleségemmel többször tartottunk iskolákban ismeretterjesztő előadásokat a siklóernyőzésről.
Időnként részt veszek rendőrségi vagy egyéb hatósági baleset kivizsgálási ügyekben siklóernyős szakértőként.

Az utóbbi években a tevékenységem az időközben 70 fősre növekedett egyesületünk ügyeinek az intézésére, valamint az oktatási feladatokra koncentrálódik. Általában évente 80-120 óra körül tudok repülni, a repüléseim túlnyomó többségét PPG repülések teszik ki.

2009. március

Privát jellegű bemutatkozás: Állatokról, természetről, fotózásról, önmagamról...

Oktatói önéletrajz 2010.

Fotóalbumom