Horror-repülés a zivatarfelhőben

 

Horror-repülés a zivatarfelhőben

Forrás:
Gleitschirm 2003/04. 50.o. (Gleitschirm Spezial)

Davor Jordas horvát pilóta beszámolója alapján németre fordította:
Norbert Aprissnig

Magyarra fordította:
Szabóné Koleszár Edina

Lektorálta:
Szabó Péter

A fordítás közzétételéhez a Gleitschirm Magazin főszerkesztője írásban hozzájárult.
(Thermik Verlag, Stelzhamerstraße 18. A-4600 Wels;
tel: ++43 (0) 7242/45224-0; fax: ++43 (0) 7242/45224-22,
http://www.gleitschirm-magazin.com/ )
További sokszorosítás csak a szerkesztőség, és a fordító írásos beleegyezésével jogszerű!

Gyakran előfordul, hogy siklóernyősök elstartolnak vagy pedig a levegőben maradnak akkor is, ha a cumulusok túlfejlődnek és zivatarveszély fenyeget. Ez a veszélyes játék már nem egy életet követelt: azok többsége, akiket úgy istenigazából beszippantott egy cumulonimbus, nem éli túl ezt a rémálmot. Davor Jordas, horvát pilóta ennek ellenére kétszeresen is szerencsés volt, hiszen túlélte a zivatarfelhőbe szívódást, annak ellenére, hogy ebben a különleges vészhelyzetben az elképzelhető legrosszabb döntést hozta: mentőernyőt nyitott. A történet angol nyelvű változata már régóta kering a neten. Nagyon szemléletesen írja le azt a horrort, amiben Davor-nak része volt, amikor az elemek játékszerévé vált. Remélhetőleg néhány pilóta ennek hatására kétséges esetben inkább a leszállás mellett dönt majd, még mielőtt a magasabb hatalmak elvennék tőle a választás lehetőségét.

1997. július 26, szombat. Valami azt súgja, hogy ma nem kellene repülnöm. A barátom, Matko és én reggel 6-kor gyorsan összepakoljuk a cuccunkat, még egy gyors zuhany, aztán irány Buzet, egy siklóernyős verseny helyszíne. Az időjárás nem túl biztató. Futó záporok, az autónk külső hőmérője 16 fokot mutat, ami elég alacsonynak számít ezen a vidéken, ebben az évszakban. A helyszínen összefutunk a verseny résztvevőivel és a rendezőkkel. A horvát versenypilóták kicsi, baráti társasága van jelen. Még együtt megiszunk egy kávét, aztán röviddel 11 óra előtt elindulunk a starthelyre.

Először vagyok itt, Buzetben. A déli starthely 560 méteren van, és egyszerre négy kiterített ernyő fér el rajta. Hirtelen meleg lett, 27 fok, az eget 2/3 cumulus borítja. Kiírják a versenyfeladatot, és a briefingen ismertetik azt a pilótákkal. 14.30-kor lesz ablaknyitás, a talajon kinyitott pilon adja majd a levegőben lévő pilótáknak a jelet az indulásra.

Kicsit arrébb megyek, hogy a feladatra koncentrálhassak. Átgondolom a start menetét, a rám váró tuti időre gondolok. Mégis, valami megmagyarázhatatlan érzés motoszkál bennem. Ha egyedül lennék itt, biztosan nem szállnék fel. De hogy az összes barátom és Horvátország legjelentősebb klubjainak tagjai szeme láttára minden látható ok nélkül lemondjak a repülésről... Ezt az önérzetem nem engedi.

Leo startol elsőként, utána Danko. Tiszta pólót húzok, és egy vékony széldzsekit. Combomra rögzítem a topnavigátoromat, és még egyszer ellenőrzöm a rádiófrekvenciát. Mint mindig, most is odanyúlok a mentőernyő fogantyújához... minden rendben. 14.05-kor, egy tökéletes befújásban startolok. Az első, emelkedő szakaszban a topnavigátorom a következő széladatokat közli: irány: NY-ÉNY; erősség: 16 km/h. A gerinc mellett repülünk, néhány termikbuborék megemel. Annak ellenére, hogy meleg van, kesztyűt húzok.

Mindannyian az airstartra várunk. Keleten a csodaszép Ucka-hegység látható, melyet már most egy zivatarfelhő esőfüggönye áztat. Ez most minket nem zavar, mert egy tőlünk 20 km-re lévő, különálló zivatarcelláról van szó. Az airstart után 10 perccel nagyon jó indulómagasságot érek el. Kellemes, 0,5 és 3 m/s körüli, egyenletes emelésem van. 14.25-kor meghallom a rádióban, ahogy Danko a földi személyzettel beszél. Lefújják a versenynapot. Ennek a starthelytől északra lévő, 1014 méter magas Mt. Zbeonza fölött lévő túlfejlődés az oka. Aztán egy hivatalos utasítás a rádióban: a napot valóban törlik, a pilótákat pedig utasítják, hogy szálljanak le. Mindezt nyugodt hangon mondják el, semmi fölösleges kapkodás, semmi pánik. Adok még ezért magamnak egy kis időt, és dél felé helyezkedem egy barátságos cumulus irányába, anélkül, hogy az északon hízó fekete szörnyeteg megriasztana.

Nagy hiba volt! Leo tőlem 150 méterre, északnyugati irányban van, nálam 50 méterrel magasabban. Aztán meglátom Dankot és Karlot valamivel magasabban nyugaton. Fület csuknak. Mások is vannak még valahol mögöttem északon és északkeleten. Kb. 1300 méteren vagyok, amikor 14:00 körül meghúzom az első B-stallt. 7 m/s-mal merülök kb. 1000 méteres magasságig. Ott a B-stall rozettába megy át, a szárnyvégek előre csapódnak. Felengedem a B-hevedereket, stabilizálom a szárnyat, aztán újabb B-stallt húzok. Pár perc után döbbenten állapítom meg, hogy B-stallban 2 m/s-mal emelkedem. Magam fölött meglátom Leot, ahogy a felhő beszippantja. A felhőalap közben leereszkedik 1300 méterre. Pár másodperccel később már kb. 5 m/s-mal emelkedem. B-stallban érem el a felhőalapot. Minden elfehéredik.

Még mindig teljesen nyugodt vagyok. Kevéssel a felhőalap fölött repülök, GPS-es varió van nálam, mi történhet? Dél felé repülni, kifelé a felhőből, nem okozhat gondot. Utólag már tudom, hogy ekkor, közben értékes időt veszítettem a GPS nézegetésével és a lábgyorsító rendezésével. Elektronikus iránytűvel nem is olyan egyszerű a felhőben való navigálás. Az iránytű késése miatt azt hittem, hogy dél felé repülök, valójában azonban észak felé haladtam.

Nem hiszek a szememnek! A varió őrülten sikít, a digitális kijelző 10 m/s-ot mutat. Még mindig higgadt vagyok. Húzok egy nagy frontstallt (életemben először), de a merülőértékek változatlanok. Most már kénytelen vagyok elhinni a hihetetlent: egy cumulonimbus belsejében vagyok! Közben eszembe jut ezzel kapcsolatban néhány baleseti leírás, amiben egyetlen pilóta sem élte túl a CB-be szívódást.

Nagyon-nagyon hideg van. Közben minden ruhám átnedvesedett, mert elkezdett esni az eső. Aztán minden jéggé fagy. Az éter tele van kétségbeesett rádióüzenetekkel: ?Davor, hol vagy? Nehogy mentőernyőt nyiss!" 10 perc telt el azóta, hogy bekapott a felhő-szörnyeteg, közben 2600 méterre emelkedtem.

Érdekes lelkiállapotba kerültem: teljesen nyugodt, és laza vagyok! A rádióban uralkodó pánikhangulat hidegen hagy, és a társaim bölcs tanácsai is valószerűtlennek tűnnek. Egyetlen gondolat foglalkoztat: valahogy meg kell melegednem. Védenem kell magam a széltől, az esőtől és a jégtől, különben megfagyok. Abbahagyom a közben teljesen értelmetlenné vált frontstallozást, és elhatározom, hogy mentőernyőt fogok nyitni. Aztán majd beburkolózom a főernyőbe, az majd megvéd a hidegtől. Amint elengedem az A-hevedereket, a varió őrült táncba kezd, a csúcsértékei 18 m/s körüliek. Letépem az egyik A-hevedert, a szárnyvég lecsukódik, és a kupola merülőspirálba kezd. Megfogom a kioldófogantyút, és beledobom a konténert a sötétségbe. Ami ezután következik, az színtiszta horror: a mentőernyőkonténer döglötten lóg a zsinórok végén, a főernyőm pedig irányíthatatlanná válik, mert a bal szárnyvégem csúnyán befűződött. Még mindig brutális sebességgel emelkedem, és egy örökkévalóságnak tűnik, amíg kinyílik a mentőernyő. Másodpercek múltán egy tompa lobbanást hallok, és a mentőrendszer kifeszül. Az adrenalinlöket erőt ad, hogy teljes erőmből a behúzott főernyő kupolába tudjak burkolózni; a nedves nejlont a csupasz, hidegtől reszkető lábaim köré tudjam tekerni.

Beleszólok a rádióba, hogy még élek, 4500 méteren lógok a mentőernyőm alatt, és még mindig több mint 10 m/s-mal emelkedem. Később Borisz elmesélte, hogy majd eszét vesztette a sikító varió és a halk hangom különös keverékének hallatán. ?Davor, hol vagy?" - hallom újra a rádióban. Drága barátaim, most már nem tudok válaszolni, az utolsó csöpp energiámra is szükségem van, azon múlhat az életem!

Emlékszem egy baleseti leírásra, amely egy hosszan tartó emelésben kontrollálhatatlanná vált mentőernyőről szólt. Sky System 32 típusú mentőernyőmet stabilnak és feszesnek látom. Minden irányból jégszemek hullnak rám, a sisakomon és a beülőmön dobolnak. A varióm egyre magasabb hangon sikít, de nem akarok a kijelzőre nézni, nehogy elájuljak. Villámok cikáznak körülöttem, tőlem hol jobbra, hol balra, hol fölöttem, hol alattam világítják meg a sötét szürkeséget. Minden villanást egy-egy vérfagyasztó dörgés követ. Milyen messze lehetnek tőlem a villámok? Ha belém csap valamelyik, egy pillanat alatt szénné égek. El kell fogadnom, hogy annak az esélye, hogy túléljem ezt a rettenetet, a nullával egyenlő! Buzgón imádkozom az életemért. Vajon sokan ott lesznek majd a temetésemen? Mi lenne most a legkellemesebb módja a halálnak? Azt hiszem az, ha elájulnék, beleesnék a kupolába, és úgy zuhannék a föld felé. Apám tudja vajon (itt lakik a közelben...), hogy egyetlen fia magasan a feje fölött éppen élete utolsó perceit éli meg?

Davor, micsoda gondolatok! Egyelőre még életben vagyok, nem szabad feladni! Mindent megtettem vajon annak érdekében, hogy megvédjem magam a nagy magasság okozta rettentő körülményektől? Egy gyors pillantás a varióra, és meghűlt ereimben a vér: elértem a 6000 métert! Szóval vagy oxigénhiány miatt fogok elájulni, vagy pedig megfagyok. Kényszerítem magam, hogy hiperventilláljak, ez segíthet csökkenteni az oxigénhiány hatását. Egyre hidegebb van, a szél brutális, kegyetlenül fázom. De nem szabad, hogy átadjam magam a csüggedésnek. Kálmán barátom jut eszembe, aki a Himalájában nyílt lábtörést szenvedett, és óriási akaratereje mentette meg az életét. Annyit tett csak, hogy nem adta fel, és én sem fogom!

Milyen magasra tud feltépni ez a szörny? Hol vagyok? Hol fogok kihullani a felhőből? Újra kényszerítenem kell magam, hogy nyugodtan lélegezzem. Minden erőmet össze kell szednem, hogy életben maradjak. Megpróbálok még jobban beburkolózni a főernyőmbe. Ha elájulnék, fontos, hogy ne fulladjak meg. Kilazítom a mellhevederemet, és megpróbálok úgy elhelyezkedni a beülőben, hogy eszméletlenül is rendesen tudjak majd lélegezni.

A cumulonimbus 20 m/s-mal tép fel egyre magasabbra. Most már 6500 méteren vagyok. Fájnak a lábaim, egyre gyilkosabb a hideg. Úgy érzem, már nem bírom tovább. A mentőernyő megtekeredik fölöttem. Már semmit sem érzek. Ez most már tényleg a vég.

Aztán hirtelen csoda történik, elkezdek süllyedni! 3 és 17 m/s közötti merülőértékekkel 3300 méterig ereszkedem. De a remény nem sokáig tart, egy pillanat alatt újra 5500 méteren találom magam. Aztán újra merülni kezdek, és egyszer csak meglátok valamit! Alig hiszek a szememnek: a Föld, az Édes Anyaföld! Talán mégiscsak túlélem. Egy szépséges tavat látok és erdőket. És jégszemeket, melyek közel vízszintesen jönnek. A jég átmegy esőbe.

Aztán újabb veszély jelentkezik: a mentőernyő megvadul. Mint az őrült, elkezd pörögni. A következő rémálom a leszállás lesz. Megpróbálok kiszabadulni a főernyőből, de nem megy, túl szorosan betekertem vele magam. Magasfeszültségű vezetékeket és hegyes, kitört fatuskókat látok magam alatt. Nem, a történtek után most már ezt is túl kell élnem! Az erős szélben nagy sebességgel rongyolok a talaj fölött, elhúzok közvetlenül egy villanyvezeték mellett, a beülőm egy fának csapódik, ami tompítja a becsapódás erejét. A lábaimon állok, átfagyva, átázva, rémülten, sokkosan... - de élve, teljesen sértetlenül. Reszketek a hidegtől, szakad az eső. A GPS szerint 21 km-re vagyok attól a ponttól, ahol a zivatarfelhő beszippantott.

Felvonszolom magam a legközelebbi útra, és az út közepén próbálom megállítani az autókat, melyek sorra, szépen kikerülnek. Igazából nem csodálkozom. Ki is venne fele egy ilyen csuromvizes alakot a nagy zsákjával. Ennek ellenére nyugodt vagyok, végül is most már nem élet-halál kérdésről van szó. Egy kis faluba érek. Säusönjevica. Civilizáció, emberek! Elbotorkálok az első házig, bekopogok. ?... Elnézést! Siklóernyős vagyok, most köpött ki egy zivatarfelhő. Fázom, sokkos állapotban vagyok. Tudna segíteni?..." Branko szívesen látott a házában. Nagyszerű ember! A felesége adott egy takarót, hogy megmelegedhessem. Lezuhanyzom, közben Branko értesíti a barátaimat, hogy életben vagyok. A forró víz lemossa rólam a félelmet, a fáradtságot, a hideget, a sokkot. Délután 4-kor Brankoval a háza teraszán ülök, szikrázó napsütésben... csak másfél órával azután, hogy a zivatarfelhő elkapott....

És a többiek...

Danko átélt pár durva manővert, de sértetlenül leszállt egy réten.

Karlo talajközelben féloldalas csukódást kapott és 30 méteren mentőernyőt nyitott, ami csak félig nyílt ki. A földetérését egy villanyoszlop tompította, amely az ernyőjét kettészelte. Neki semmi baja nem lett.

Srecko-t hozzám hasonlóan kezdte elkapni a zivatarfelhő. Az egyik A-hevederrel csukta le a kupolát. 20 percig kellett spirálban tartania az ernyőjét. A karja még napokkal később is érzéketlen volt, de legalább megúszta a beszívódást.

Radovan extrém nagy fülcsukással menekült a felhőből. Elég durván ért földet, és kificamította a bokáját.

Kruno fullstallokat húzott, viszont aztán nem tudta uralni az ernyőjét. Durván ért földet a mentőernyővel, és megsérült a gerince.

Leonak hasonló élményben volt része a zivatarfelhőben, mint nekem. Ő jobban fel volt öltözve, mint én, és nem nyitott mentőernyőt. Félig beleesett a kupolájába, és a zsinórokba akadt lábakkal bezuhant egy erdőbe az Ucka-hegység közelében.

Összesen tehát 7-en jártunk a halál közelében, de mindannyian túléltük. Később összegyűltünk egy kis panzióban, és megünnepeltük a második születésnapunkat. Az étterem neve ?Fortuna" volt.

 

Egy ide vágó írás: http://www.felhout.hu/zsinorvago

Clicky Web Analytics